Drifting through loss We escape from the cost of the pain The healing through years So obscured by the tears, and the strain But this one-way street you're on You'll never be fulfilled Gonna get you killed

Szerintem, ha valamire nagyon vágyunk, akkor az univerzum előbb utóbb igenis lehetőséget fog teremteni az elérésére. Még annak ellenére is hiszem ezt, hogy rettenetesen naivan hangzik.
Nem kevesebb, mint 18 éve ismertem meg a Paradise Lost-ot, a 'Draconian Times' albumjuk volt az első amit hallgathattam és egészen rabul ejtett. Éveken keresztül csak ezt az egy albumot ismertem és pörgettem, de konkrétan okádásig, mert számomra valami rejtélyes csoda volt a munkásságuk, képesek voltak olyan dimenziókba röpíteni, ahova kevés, szintén a genrében munkálkodó zenekar képes. Őket sokáig nem is igen neveztem goth znkrnak, mert olyan különleges muzsikát készítettek, ami végülis nekem, akkor még nem teljesen illett bele az általam ismert goth sztereotípiákba. Nem is igen tudtam róluk semmit, mert nem ők érdekeltek, hanem a zenéjük. Mikor hozzáférésem lett a többi albumjukhoz, olyan érzésem volt, mintha egy új világ tárult volna fel előttem és azóta is meghatározó elemei a lejátszó listámnak.
2019ben, lemaradtam róluk, teljesen utólag jutott a tudomásomra, hogy tiszteletüket tették rockmaratonon és majdhogynem elkönyveltem, hogy ezzel kész is, már biztosan lemaradtam arról, hogy élőben is halljam őket. Majd idén április környékén, lapozgatva a barbanegra eseményeit, figyelmes lettem a nevükre és nem igen mertem elhinni, hogy jól látok, Daninak is meg kellett mutatnom, hogy az bizony a Paradise Lost egy októberi dátummal, de akkor még nagyon bizonytalan volt minden, nem láttam előre a fél éves napirendemet, így jegeltük a dolgot. Nyár közepén már komoly sóvárgás lett úrrá rajtam, hogy igen erre nagyon el szeretnénk menni, de nagyon sok minden más is van, amit el kellene intézni és hát a fontossági sorrend. A kihagyott fezen feszt után lebiggyesztett szájjal sétálgattam Dani mellett, hogy ok, rendben, elfogadom, hogy nem leszünk ott P.L.-n de..! Erre ő rám nézett, hogy akkor most potyára vette meg a jegyemet névnapi ajándékba? Én csak néztem rá, kb mint a sült hal, meg sem tudtam szólalni. Szóval de, igen, ott leszünk! És nyilvánvaló, hogy ennél figyelmesebb ajándékot nem is igen kaphattam volna, mert tudja, hogy értük még erről is lemondtam volna, inkább segített dönteni, megvette a jegyemet.
Egészen más érzés harminc felett koncertre járni mint a húszas éveidben. Én legalább is, régen inkább bulizni és inni mentem, most valóban azért, hogy teljes valójukban, személyesen halljam őket. Ez egy olyan élmény, amit viszonylag ritkán él át az ember, mert kisebb és főleg magyar znkrok szinte bármikor elérhetőek, bár ettől úgy érzem el is inflálódik az élményük, viszont azok akik kisebb rétegeket céloznak meg és ráadásul külföldiek is, már kevésbé. A Paradise Lost nem egy mai zenekar, tehát leginkább az idősebb korosztályban ismerik őket, de nekem speciel jelenleg majdnem a nullával vetekszik azon ismerőseim száma akik hallgatják is őket, tehát nem igen gondoltam, hogy van akkora és olyan kemény rajongóbázisuk itt magyarban, akik miatt érdemes lenne nekik többször jönni, mint a szökőév. De szerencsére tévedtem. Vagy szerencsém volt? Nem is lényeges.

A koncertre való készülést most a szokásosnál kicsit később kezdtem el, legalábbis fejben, mert ilyenkor már az azt megelőző 2 hétben szinte tudatosan és mert, nem is bírok elvonatkoztatni, az aktuális znkr számait szoktam hallgatni. Viszont ezúttal kicsit higgadtabban kezeltem a dolgot. Megvásároltam az outfitem kellékeit, összeraktam fejben a kordit és vártam. Tkp most jobban lefoglalt, hogy szabaddá tudjam tenni magunkat, kellett egy nap szabadság és a gyerekekre felügyelet, amit bonyolított, hogy vasárnap estére tették az eseményt. De végül minden készen állt. Hihetetlen de sikerült időben elindulnunk itthonról és teljesen zökkenőmentesen. Nem veszekedtünk az út alatt, mert nem szégyellem bevallani, de rajtam olyan komoly koncert drukk szokott uralkodni, hogy képes vagyok Dani torkának ugrani minden apróságért. 
Meséltek hideget és meleget egyaránt a barbanegráról, illetve az új székhelyükről, mert időközben ők is költöztek. Nos, én ezzel úgy voltam, hogy tudom, az emberek többsége utálja a változást és akármi történik az neki már csak xarabb lehet annál, mint amit megszokott, szóval teljesen rugalmasan kezeltem a híreket, majd megnézzük és elmondjuk, hogy milyennek találtuk. Egészen őszintén mondhatom, hogy semmivel sem rosszabb mint a régi hely, sőt annyi előnyt tudok még mellette felsorakoztatni, hogy maga a koncert tér, illetve a 'tánctér' sokkal nagyobb, mert az előző épületben elvett belőle a bár és a padok, itt viszont ezek leginkább kívül helyezkedtek el. A mosdókat könnyen el lehetett érni, árban szerintem ahhoz képest nem volt drágább, a hangosítás jó volt, egyedül azt értettem nehezen meg amit a dalok között beszéltek a mikrofonba. A digitális panel a pódiumon nagyon jól mutatott, ez egy kis érdekesség volt számomra, hogy klubb helyiségben már ilyen is van, nem kell plakátot cserélgetni.
Nem mondanám, hogy annyira sokan voltak, de voltak, de természetesen ennek az volt az előnye, hogy nem volt olyan veszedelmes a tömeg és ezzel együtt nyomor sem. A feltevésem is igaznak bizonyult, inkább az idősebb korosztály érkezett meg, bár a közhangulat is sokkal nyugodtabb volt. Már a Primordialra odaértünk, viszont nem fogok hazudni, minket, illetve engem, csak a Paradise Lost érdekelt.

Sikerült egy tökéletes helyet elfoglalni, szinte a nézőtér közepén, most kicsit vakmerőbben sétáltam előre Danival, mert igenis közel akartam lenni. Mert tudtam, hogy ez nagyot fog szólni.

Mikor kiléptek a színpadra, szinte el sem hittem, tényleg ők és most nekem zenélnek. Minden elképzelésemnek eleget téve, élőben is fantasztikusak, nagyon lelkiismeretesen játszották a dalaikat, amik pazarul szóltak. Nem volt olyan, amit ne ismertem volna fel. A tömeg is inkább táncolt és hajat rázott, hiszen a dallamaik nagyon lírikusak, de mégis erősek. A zene egy olyan fantázia világba kalauzol ami sokkal emelkedettebb, viszont a szövegek nagyon is realisztikusak, a valóságot mesélik el, olyan érzéseket, amik minden kétségbeesett ember lelkében megfordultak már.
Velem ők rengeteg mélyponton ott voltak és fogták a kezem, vezettek a fény felé szépen lassan, biztonságos léptekben. Ezért nem tudok elég hálás lenni, de egy biztos, ezek a bizonytalanságban együtt töltött idők kovácsolták velük olyan erősre a köteléket.

Nick Holmes hangjáért én teljesen oda vagyok. Nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan miért, de úgy érzem az én szívemből is énekel, neki valami olyasmi adatott meg, ami nem sokaknak. Tud nagyon drámai, hörgős és darkos lenni, de mindemellett érzelmes, erőteljes és tiszta is. A gitár játék, ó a gitár játék❤ Néhol fájdalmasan mar a lelkedbe, van ahol fémes kattogással lopakodik, máskor égi harsonák módjára emel fel frenetikus játékkal. Számomra kész csoda amit létrehoztak, biztosan nem kevés munka van mögötte, ezt nem lehet egyik napról a másikra összekomponálni, ez egy életmű.

A nyitány alatt én szinte csak mosolyogni tudtam, tényleg őszintén örültem nekik, úgy pásztáztam végig a tagokat mint valami kisgyerek aki először lát karácsonyfát. Minden pillanatát szerettem volna magamba szívni. A zenére képes voltam teljesen átlényegülni, minden versszakot együtt énekeltünk, a ritmusra egyszerre mozdultunk. Nem voltam rest a hangommal is köszönetet mondani a számok végén, mégha ez, az előttem álló pasasnak annyira nem is esett jól :D Egyszer még a fülét is kirázta.

A Paradise Lost annyira párját ritkítja, hogy nekik abszolút nincs szükségük semmilyen show elemre, külsőségekre, csak pusztán a zenéjükkel képesek egy különleges hangulatot teremteni. Most sem volt semmi extra a színpadon, nem bújtak maskarába, nem vetítettek kisfilmeket és mégis óriási koncertet adtak.

A dalok vegyesen, régi és újabb albumokról egyaránt be lettek válogatva, aminek én azért is örültem, mert a kedvencemet, a Hallowed Land-ot is eljátszották, ami számomra egy megvalósult álom volt. Ezért a dalért azóta rajongok mióta először indítottam el a Draconian Timest és minden alkalommal mikor meghallgatom, mégis hipnotikus állapotba kerülök, teljesen megbabonáz. Az ének, a riffek és az a hihetetlen szóló rész, ami nem csak hihetetlen, hanem egyenesen legendás, minden idők legjobb gitárszólója. Az este második abszolút kedvence a záródal, a Ghosts volt, ami élőben még nagyobbat szólt.

Különleges alkalom, különleges outfitet kíván meg. Ha Paradise Lost, akkor nekem mindig valami nagyon magasztos jut az eszembe, valami kissé sárkányölős, amolyan harcos királylányos gothic kiadásban. Ennél a vonalnál maradva egyértelmű volt, hogy előveszem a fodros puffos hosszú szoknyámat így innen indult a koordinálás. Azt mondjuk nem igen tudtam, hogy milyen kiegészítőket fogok alkalmazni, mert most nem szerettem volna túlaggatni magam, viszont már akkor ott motoszkált a fejemben, hogy össze kellene passzintani a testhámmal valahogy a blúzt, a gallér ellenére. Még eljátszottam egy deréköv gondolatával, majd maradt a testhám, amihez masnis brosst, fülbevalót és mindössze pár gyűrűt húztam fel.

Még tavaly nyáron került szóba, hogy barátnőm csinálna póthaja fonást nekem, de akkor ettől valamiért kissé idegenkedtem, talán mert a fejbőröm a dermatitisz miatt nem viseli túl jól a húzást és mert akkor nem éreztem, hogy az alkalomnak megfelelő lett volna, végül felcsaptam a dreadlockokat, most viszont teljesen magam előtt láttam, hogy ennek a kordinak az éke lesz egy egy copfos verzió. Volt is eltéve már majdnem másfél éve egy fekete-sötét lila, viszont kissebb teknikai félreértések kapcsán vásároltam hozzá egy fekete-rózsaszínt és vügül ezek lettek összekeverve.

Egy pöppet irigykedem, hogy Orsi telefonja szebb és élesebb képeket készít :D Nekem 3 lámpa mellett sem sikerültek ilyen jól a fotóim, sőt a kocsiban is bosszankodtam, hogy jó gagyik lettek, de akkor már mindegy volt.

A pofám is leszakadt, hogy mennyire jó lett! *-* Kicsit Steven Seagalosan örültem neki, vagy csak mert már tényleg benne voltam az indulás okozta feszültség spirálban, de mikor megláttam a képeket és elballagtam a tükörig, szinte elállt a lélegzetem. Sejtettem, hogy jó lesz, de ez Qrva jó lett. Nem Orsi képességeiben nem bíztam, hanem bennem valahogy az volt, hogy eddig szinte csak frufru nélkülit láttam, és azok valamiért annyira nem tetszettek. De így, hogy nekem meghagyta, nagyon adta az egész. Sokkal jobban tetszett így, hogy a töveknél fekete és a hossza a szín, minthogy az egész fonat szín lett volna a saját hajamban.
Az eddigi tapasztalatom az, hogy 100%ig koncert biztos. Oké, nem ráztam izomból a fejem, mert nem is tudnám, meg ettől én mindig fejfájást kapok, de bármerre hajoltam, nem éreztem, hogy meglazulna vagy elmozdulna. Az alvás nem volt rossz, de azért jónak sem mondanám, mert fel kell tekerni a copf köré és legumizni, viszont a nyakam így is érzi, hogy több súly van a fejemen. Elviekben kibír 7-8 napot, de ez nálam a kísérleti fázis, mert alapvetően 3 napnál tovább nem húzhatom a hajmosást.

Minden tökéletes volt. Mondjuk egy dolgot leszámítva, de ezt kedves párom tudja, és egy életre megjegyezte, hogy nem beszél bele a kedvenc számomba, még akkor sem ha tűz üt ki vagy emberek hullanak, akár alá szállhat a jóisten is a mennyekből :D 

Egy fantasztikus estét tölthettünk el, amire életem végéig emlékezni fogok.