Csak két lépés a végtelenbe ez most még túl kevés De ha átlépünk a korláton már nincsen szenvedés Csak egy pillanat és elmúlik minden A jövő túl sötét hát ne maradj itt velem Ez a gondolat majd szétszakítja darabokra a testedet De meghalni és újjászületni, túl egyszerű nem lehet

Szerettem volna csinálni egy kísérleti vlog bejegyzést, mert éppen akadt rá időm és lehetőségem, de egyszerűen nem akart összeállni a dolog sehogy se :( Úgy gondolom, hogy tényleg 2 féle ember létezik, az egyik aki beszélni szeret és tud, a másik aki írni. Én valószínűleg utóbbi vagyok, mert ahogy beálltam a kamera elé egy teljesen más identitást kezdtem felvenni, a beszédem, a mimikám, konkrétan az egész lényem saját magam számára is idegennek tűnt ahogy figyeltem a felvételt, nem beszélve arról, hogy minden egy csapásra kiszállt az agyamból, mint mikor bevásárló lista nélkül indulok el boltba és átlépve a küszöböt páffffff már halvány lila fogalmam sincs miért is jöttem, pedig otthon még tudtam :D 
Kb nyolccszor próbáltam elkezdeni, mert a terv az volt, hogy vágatlanul veszem fel, de az utolsó nekifutás alkalmával mikor a kérdésen is el kellett gondolkodnom, úgy döntöttem hagyom a fenébe ezt a videozást, nem érdemes ennyire görcsölni rajta. Pedig jó ötletnek tűnt úgy egy húsz percig :D 
Nem az az első számú probléma, hogy láttam és hallottam magam, mondjuk ez eléggé zavarba ejtett, mert mindannyian úgy éljük le az életünket, hogy a saját két szemünkkel önmagunkat végülis sohasem látjuk, csak tükörből, egy megszokott szögből és ha fényképről vagy felvételről pillantjuk meg magunkat egy teljesen másik helyzetből, akkor hirtelen diszkomfort érzetet vált ki a látvány, mert szokatlan. Végülis kijelenthetjük, hogy egyáltalán nem tudjuk hogyan is nézünk ki, a saját hangunkat ráadásul a szöveteinken és csontjainkon keresztül halljuk, mélyebben, így az is sokkolóan hathat.
Engem őszintén szólva baromira zavart, hogy nem tudok folyamatosan beszélni, illetve, hogy gondolkozom a válaszokon, a helyes megfogalmazáson, amit valószínűleg a lámpaláz okoz, mert a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem kenyerem a szereplés, sőt sok ember előtt se szeretek beszélni, nekem ezért is 'kényelmes' megoldás a blogolás. Illetve az írás, mert leveszi azt a terhet rólam, hogy a gondolataim kifejezése közben még magammal is foglalkoznom kelljen, hogy hogyan beszélek, mennyire összeszedetten és folyamatosan. Most mondjátok hogy nincs igazam, de egy videonál szerintem rendkívül fontos, hogy aki beszél, az hogyan teszi azt, mennyire érdekesen és hogy fent tudja-e tartani az érdeklődést és lássuk be, van valakinek ez nem megy, ne erőltesse, akkor célszerűbb ha elengedi a dolgot. 

Barátnőm egyik nap felhívott, hogy elmeséljen valamit, ami vele történt a munkahelyén. Egy ideje rettenetesen zavarta a munkatársnője viselkedése, így kihívta egy elbeszélgetésre, mert szerette volna tisztázni a helyzetet, ami egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerült is mert, a hölgy elnézést is kért a lekezelő viselkedéséért, de ezzel párhuzamosan el is mesélte az egész gyerekkorát és annak megpróbáltatásait, amivel barátnőmet elég kínos helyzetbe hozta.
Nos, én ezzel úgy vagyok, hogy mindannyian cipelünk egy puttonyt, ami kinek könnyebb kinek nehezebb, mindannyiunknak van egy lappangó trauma az életében, egy gyermekkori, de akár felnőttkori sérelem, amin nehezen vagy sohasem tette túl magát és bár aláírom, amit a hölgy elmondott valóban nagyon kemény dolog, nem is igen szeretném részletezni, de ettől eltekintve valahogy mégsem érzem azt, hogy joga lenne a körülötte lévő emberekkel gonoszul bánni.
Szerintem nagyon fontos spirituálisan szemlélni az életet, még ha nehéz is, mert mondjuk egy súlyos testisértést, elhanyagolást, bántalmazást vagy gyermekmolesztálást biztosan kegyetlenül nehéz, de meg lehet és meg is kell próbálni, mert ha más tanulsága nincs, de annyi biztosan, hogy te már ne hagyd, hogy ez mással megtörténjen. Mert én egész eddigi életemben megpróbáltam úgy viszonyulni másokhoz, ahogy szerettem volna ha hozzám viszonyulnak, az a változás lenni, amit én is tapasztalni szerettem volna. Az sokkal fontosabb, hogy milyen tanulságot vonunk le, minthogy pontosan mi történt velünk és akkor győzedelmeskedünk, ha csakis a helyeset, ami épít. Ami jelen esetben az lenne, hogy ne használd a sérelmeidet mentségként ha szimpla bunkóként viselkedsz másokkal. Mert ez neked sem jó, sőt belerakod magadat egy hintába, ami nem éppen jó irányba halad, mert a bűnözők is az emberek jóhiszeműségén élősködnek és szerintem ez a traumákkal való takaródzás az első lépcsőfok ebben az elferdülésben. 
Mostanában elkezdett zavarni, hogy mennyire széles körben terjedtek el pszichiátria kórképek mint identitás helyettesítő címkék. Sokan úgy dobálóznak a bipoláris vagy nárcisztikus szavakkal mintha csak rossz tulajdonságok vagy sztereotípiák lennének, pedig ezek jóval többek és károsabbak ennél. Ha valaki nem bánt velem helyesen, akkor ő biztosan 'nárci, pszichopata-szociopata', menekülni kell, még csak véletlenül sem megbeszélni az adott helyzetet, hogy mondjuk a cselekvő is ráébredjen, hogy valamit helytelenül csinált. Látjátok ez a baj a címkékkel, hogy beskatulyázza az embereket, falakat húzva közéjük, ráadásul mentesítve a felelősség alól is őket ahelyett hogy a megoldást és a terápiás gyógyítás szándékát keresné. Mert aki kap egy diagnózist, az kényelmesen hátra is dőlhet, hogy 'ó bocs, nem én tehetek róla, hisz beteg vagyok és te szégyelld magad, hogy egy beteg embert bántasz', pedig ez csak szimpla aljasság és hárítás. Mondjuk az egészségügy sem jobb az egész társadalomnál, mert ahelyett hogy terápiát alkalmazna, inkább felír kedélyállapotjavítókat, mint valami sebtapaszt, pedig ezek csak többet rombolnak. Sokan tisztában sincsenek azzal, hogy az ilyen különböző benzodiazepidek mennyire káros hatással vannak a szervezetre, megzavarhatják a pajzsmirigy hormontermelését és ezzel végtelen mentális melt-downokat és hangulatingadozásokat gerjesztve. 

Felfedeztem egy nagyon érdekes dolgot. Jó aláírom, nem tragédia, csak az egész mögött álló, feltételezhető üzenetet kérdőjelezem meg.
Harmadik napja hallgatom kitartó lelkesedéssel a F.O.System BestOf albumját és az egyik dal szövegrészlete nagyon megtetszett nekem, gondoltam jó bejegyzés cím lehetne belőle(és az is lett). Nos a dal, aminek elismerem, nem túl szívderítő a témája, viszont a maga nemében igenis egy költészeti remekmű, dallamos hangszer kísérettel, kiemelném a riffeket, engem mindig megérintett a játéka ennek a znkr-nak. Mivel nem akartam lepötyögni, gondoltam inkább rákeresek dalszövegek.hu-n és onnan másolom ki, majd ahogy olvastam feltűnt valami. A középső bekezdés utolsó mondatában az szerepelt, hogy 'csak te maradj itt velem' Egy pillanatra elkezdtem a saját hallásomat megkérdőjelezni, vagy a felfogásomat, mert magyar szövegeknél viszonylag ritkán fordul elő, hogy valamit elértek, ráadásul egy ilyen előadó esetében mint Mátyás Attila, aki mindig is érthetően, jól artikuláltan és kristálytisztán énekelt fel, magam is elcsodálkoztam, hogy egész tinédzserkorom óta ennyire rosszul tudtam volna az egész album ezen egyetlen sorát? O.o Nos, a válasz NEM. Mivel ez a szóban forgó dal az öngyilkosságról szól, még ha törekedett is arra, hogy ezt némiképp művészien tegye, azért -gondolom- sikerült az internet pc népénél kicsapnia a biztosítékot és lehet, hogy emiatt változtatták meg ezt az egy sort benne, ami valójában 'hát ne maradj itt velem'-ként hangzik el a dalban. Mondjuk biztos ami biztos alapon megkértem Danit, hogy legyen szíves hallgassa meg ő is és mondja el a véleményét, de még telefonról is teljesen tisztán hallottuk mind a ketten, hogy az bizony egy ' hát ne maradj'.
Most függetlenül attól, hogy a teóriám helyes avagy helytelen(bár számomra az is beszédes, hogy az említett album alatt le van a kommentelés is tiltva youtube-n és azóta sem találtam google-ben erre semmilyen magyarázatot és a "Ne félj"-el szemben, ennek nincs eredeti demo verziója feltöltve egyetlen oldalra sem), szerintem az öngyilkosságról egyébként is beszélni kellene és nem a szőnyeg alá söpörni, mert egy óriási, generációkat érintő krízis, amit pont, hogy a róla való hallgatás tesz még veszélyesebbé. Mert nekem az ilyen utólagos változtatgatások ezt sugallják, hogy volt egy véleménye a szerzőnek, amit 20 évvel később már nem igen lehet felvállani, illetve nem teljesen képernyő és fősodratú-média képes, amiatt ki kell kozmetikázni, pedig ha csak azt nézem, már a szövegkörnyezetbe sem illett bele az átírat, teljesen elvesztette a lényegét is. Meg hát ezt így írták anno meg, tiszteletben kellene tartani és helyén kezelni. 
Az utolsó versszak engem nagyon elgondolkodtatott. Mert hiszek a reinkarnációban, de olyan módon, hogy átesünk bizonyos fejlődési szakaszokon, lépcsőkön ha úgy tetszik és ezáltal mindig előléphetünk. Növényként kezdjük, majd állattá válunk, állatból pedig emberré léphetünk elő és miután megtanulunk minden leckét, jó és rossz fogalmát, angyallá válhatunk majd félistenné és ezután istenséggé. Viszont azt gondolom, hogy pontosan ezek miatt valóban nem lehet olyan egyszerűen újjászületni egy másik testben, mert a lelkünk állandó, hordoz minden emléket, így sohasem kezdhetünk igazán tiszta lappal. Sőt ott folytatjuk szinte, ahol abbahagytuk, csak esetleg egy másik ember szemszögéből átélve az eseményeket, egészen addig míg végül minden tanítást magunkba szívunk. Tehát aki önkezével vet véget az életének, sajnos csak tudat alatt ébredhet rá, hogy valójában nem újrakezd majd, hanem csak előröl.