Önkéntesnek lenni menő 💜💚🧡🤍- Egy nap a menhelyen

 Szerettem volna írni egy átfogóbb posztot az önkéntes munkánkról, amit a fiammal végzünk a Herosznál, hátha ezzel másoknak is kicsit kedvet csinálok, mi, ugyanis nagyon élvezzük, sőt  beleszerelmesedtünk a menhely világába. Mondhatom, hogy életem eddigi legjobb ötlete az volt, hogy csatlakozzunk hozzájuk.

Önkéntesnek lenni igenis nagyon menő dolog. Sok mindenben kipróbáltam már én is magam, sportoltam egyesületben, próbálkoztam zenéléssel, csatlakoztam megannyi kis és nagy ügyhöz, felkapaszkodtam ezer és több hullámra, de most jelenthetem ki igazán, hogy úgy érzem 'haza értünk', megtaláltam azt, amit életem végéig tudnék csinálni és csak azért mert jól esik. Mert jól esik állatokkal foglalkozni, megpróbálni tenni azért, hogy nekik jobb és komfortosabb legyen az életük, a helyzetük és mindezt teljesen önzetlenül. Jó, az egyetlen amire számítok, az egy kis potya simogatás és szeretgetés, pár lopott perc a macskaházban teljes nyugalomban eltöltve. 

A napot az információs házban kezdjük reggel, lejelentkezünk, hogy megérkeztünk, ilyenkor általában pár percet várakozunk, mert nem lehet tudni hányan leszünk, mennyi diák érkezik vagy közmunkás, nekik ugyanis meghatározott óraszámaik vannak. És természetesen akadnak kifejezetten heroszos dolgozók is. Eddig a két macskaházban teljesítettük a szolgálatot, mivel a kennel sorokat, ahol a kutyák találhatóak, leginkább jobb kondiban lévő férfiemberekre osztják, a karantént pedig a rutinosabb dolgozók és önkéntesek viszik, ott ugyanis rehabilitáció folyik, számolni lehet súlyos sérülésekkel is, minősített esetekkel.
A két macskáknak szánt épületnek nagyjából ugyanaz a takarítási menete, csak teknikai eltérések vannak, amik a hely elrendezéséből fakadnak.

A cica oviban két részre van osztva a terület, egy cica-bal és cica-jobb kennelre, mindegyikhez különválasztott kifutó tartozik.

Az etető tálakat és a vizes tálakat össze kell szedni és elmosogatni, a macskaalom tálcákat kiüríteni és újratölteni, a bútorokat alaposan lekefélni. Minden párnát és rongyot kirázni, lekefélni, ami pisis vagy hányásos, esetleg rákakilt a cica azt le kell cserélni tisztára. Az egész területet fel kell seperni a kifutóval és az előtérrel együtt és a kenneleket nem túl vizesen felmosni. Leszedni a pókhálókat, portalanítani amennyire lehetséges, mi pluszba letörölgettük nedves ronggyal a felületeket a falakkal együtt és le vízkőtelenítettük a kredencet is.

A macskaházban is ugyanez a koreográfia, annyi eltéréssel, hogy az egész terület egybe van, nincs elválasztva, ahol a macskák elhelyezkednek és sokkal több bútor és macskalom tál van, szóval egy jó kis kiképzés mire az összeset kiürítjük és mire átkefélünk és kirázunk mindent :D Itt is vízkőtelenítettem és leszedtem a pókhálókat és megpróbáltam áttörölni a felületeket a falakkal együtt nedves ronggyal ahol elérem, hogy a port minél hatásosabban el tudjuk tüntetni. 

Teljes értékű munkaként tekintek az itt töltött tevékenységemre, ugyanolyan alázattal végzem mint a főállásomat vagy az otthoni teendőimet. A menhely lakói felé ugyanolyan szeretettel fordulok mint a saját gyermekeim és a macskáim, kutyám felé. Régen teljesen alkalmatlannak éreztem magam ahhoz, hogy a menhelyen akár egy kis sétát is tegyek, mert olyan mérhetetlenül együtt éreztem az állatokkal, hogy mindet haza szerettem volna vinni, pedig ez tudom lehetetlen. Mikor a Wolfit fogadtuk örökbe, megkértem Danit, hogy neten válassza ki a kutyát és már határozott elképzeléssel érkezzünk a helyszínre, mert nem szeretnék abba a kellemetlen helyzetbe kerülni, hogy a szívem összefacsarodik a kennelben élő kutyák láttán. Bár, akkor nekünk közbe szólt, hogy pont a kovid alatt fogadtunk örökbe, emiatt a szabályok is változtak ideiglenesen a menhelyen és már akkor időpontra lehetett csak menni, a kért állatot kihozták nekünk, nem lehetett végig menni a sorokon, de ezt akkor nem is bántam.

Azóta átformáltam a gondolkodásomat és próbálok úrrá lenni az érzelmeimen, úgy közelítem meg a dolgot, hogy minden segítség segítség számukra és nem csak a bent lakóknak, hanem az ott dolgozóknak és a menhelyt üzemeltetőknek egyaránt. Ha mi, a fiammal minden lehetséges alkalommal átvállaljuk a két macskaház takarítását, akkor már levettük a terhek egy részét róluk és ők mehetnek a komolyabb feladatokat elvégezni. Természetesen nekünk is az a tervünk, hogy minél jobban megismerjük a menhely működését és a dolgozók is minket, így annál több területen tudjanak bevetni minket :) Nagyon szeretnénk a rehabilitációban is segédkezni, ez a legizgalmasabb és egyik legkomolyabb része a rendszernek.
Komoly szabályok vannak, amiket közös érdek betartani, persze akadnak bakik, de történjen bármi, figyelmeztetés mindig a legnagyobb jó szándékkal történik, ezt minden ott dolgozónak be kell látnia. Az oktatások folyamatosan mennek.

A takarítás mellett szombatonként 11 órakor részt lehet venni a csoportos kennel mozgatáson minden lelkes kutyaszeretőnek :) Erről már korábban írtam is egy átfogó bejegyzést. Jelenleg az az elképzelése a sétát vezetőknek, hogy kialakuljon egy csapat, akik rendszeresen eljárnak, ami azért fontos, mert minden kutya személyiségét ismerni kell és ez nyilván a velük eltöltött idővel sokkal világosabbá válik az önkéntesek számára. Lehetőség van egyedis kutyasétáltatásra is a gyakorlottabbak számára.

Minden séta alkalmával lehetőség nyílik interjúkra, a gondjaidra bízott kutyusról mondhatsz el fontos tudnivalókat, amiket az örökbefogadásnál felhasználnak. Fiam már két interjút is adott és eddig úgy néz ki sikerrel 'eladta' az alanyokat. Az embereknek nagyon fontos, hogy tisztában legyenek milyen személyiségű kutyára teszik le a voksukat és ebben óriási segítség ha pár támponttal is tudunk szolgálni.

Nagyon fontos a propaganda. Az embereknek szemléletváltásra van szükségük. Megkérdőjelezhetetlen a menhelyek létjogosultsága, de a felvilágosítás és a megelőzés sokkal fontosabb és nagyobb hangsúlyt próbálnak fektetni rá. Én személy szerint kötelezővé tenném az ivartalanítást a lakosság körében abban az esetben ha nem kívánja a gazdi hivatalos keretek között tenyészteni állatait, mert a túlszaporodásnak nagyon súlyos következményei vannak és ebből csak az egyik az, hogy a menhelyek dugig lesznek :/ Nagy kockázatot jelent egészségügyileg is rájuk nézve, daganatos és genetikai betegségek alakulnak ki, ezeket utólag rengeteg energia és persze nem kevés pénz kezeltetni, sokkal célszerűbb felelősen állatot tartani. Nem beszélve arról, hogy a nem kívánt utódoknak nagyon sok esetben borzalmas és rövid életük van.

A menhelyen szolgálni egyszerre fárasztó és felemelő. Rengeteg munka van, viszont cserébe hihetetlen  mértékű pozitív energiával töltenek fel az állatok. Nem panaszkodom, komfortos a főállásom, de nagyon szívesen lecserélném a menhelyre, ha úgy adódna a helyzet, össze sem lehet hasonlítani a két világot. 

Tulajdonképpen

 Sokszor elgondolkodom, hogy használhatnám jobban is a szürkeállományom mielőtt valamilyen információt nyilvánossá teszek magamról az interneten, pedig már egy ideje elhatároztam, hogy levetkőzöm a paranoid gondolataimat a világgal szemben és nem élek a képzelt korlátaim között. De....az a fránya 'de', mindig ott rontja a levegőt.
Nekem már többször akadt dolgom beteges hazudozókkal és efölött értetlenkedve megyek már el, jószerivel maximum a barátnőmnek panaszkodom el a dolgot, hogy rohadtul nem tudom megérteni, hogy hogy a francba tudnak emberek komoly pofával hamis dolgokat állítani magukról. Most ezt nem a klasszikus értelemben vett hazudozásra értem, mert az általában azért történik, hogy az egyén saját bőrét úgymond mentse egy szituációban, hanem én most a hantázókról beszélek. Volt egy osztálytársam szakiskolában aki imádott a középpontban lenni, ezért rendszerint csinálta is a műsort ennek érdekében, mindig az ő melodramatikus párkapcsolatai körül forogtak az események, ki- mikor- és hol akarta éppen befűzni, vagy balhézott vele, természetesen ezeket csak az ő szájából hallottuk, soha egyetlen egyszer nem voltunk szemtanúi ilyen történéseknek, egy napon még azt is állította, hogy az exe úgy elverte az utcán előző este, hogy megrepedt a csípőcsontja és reggel az iskola előtt mondta nekem miközben ott állt előttem és cigarettázott, majd azt is előadta, hogy terhes, de a gyerek valahogy nem bújt elő belőle és abortuszra sem ment és nem, nem érezte a súlyát a hülyeségének egy pillanatig sem :D Én mindig is úgy gondoltam, hogy aki ennyit hazudozik és színezi az életét mások előtt, az biztosan azért teszi mert figyelemre van szüksége és egy bizonyos ideig ezzel szerintem nincs is gond, illetve akkor még elviselhető.
Nem vagyok abban biztos, hogy teljesen empata személyiségtípussal rendelkezem, mert mikor azt mondom, hogy szeretek segíteni, akkor ott van ugye az a 'de', lehet hogy arról van szó, hogy neeeem, annyira azért mégsem szeretek segíteni, illetve nem mindegy, hogy kinek és hogyan és milyen áron, mennyire fenyegeti a segítségnyújtás a saját és a családom szellemi és anyagi jólétét. Nem véletlenül önkénteskedünk menhelyen, mert sokkal inkább segítek állatoknak mint embereknek, mert az állatok nem fognak félrevezetni. Bennem ugyanis két állítás megy szemben egymással folyamatosan. A Krisztusi "Otthont az otthontalanoknak, ételt az éhezőknek, esélyt az esélyteleneknek" birkózik azzal, hogy "A bűnözők évezredek óta az emberek együttérzésén és jóhiszeműségén élősködnek". Szerintem azok akik csak elvárják a segítséget komolyan azt gondolják, hogy azok akik adják azokat, úgy dobálják egy üres és feneketlen lukba mintha nem fogyna el egy idő után és azt is csak azért teszik, mert micsoda örömet okoz, hát egy nagy francot. Csak akkor kérj segítséget ha élsz vele és nem vissza élsz. Én abban a pillanatban zárom el a segítségnyújtás csapját ha a másik fél minden lehetőségre magyarázkodni kezd, hogy az neki miért nem felel meg, ilyenkor felgyullad már bennem a vészlámpa, hogy az adott személy már többet akar mint kicsi útbaigazítás és ezt nem áll módomban megadni számára.
Még nagyon nagyon régen megismertem valakit, ez konkrétan az ősidőben volt, mikor még a kő is lágy volt, családom sem volt, mondhatni gyerek voltam. Elsőre nagyon szimpatikussá vált, bár, pár hétig csak leveleztünk. Úgy érzem hamar a bizalmamba férkőzött, mert végül eldőlt, hogy személyesen is találkozunk annak ellenére, hogy nagyon messze lakott tőlem. B- nevezzük így, mindig hajmeresztő dolgokat állított magáról és az életéről, amivel én tkp azért nem foglalkoztam különösképpen mert annyira közelebb akartam kerülni hozzá. Mindig úgy tettem mint aki teljes mértékben bizalmat szavaz és elhiszi amit állít magáról, hiszen ha azt nézem, nem tudtam megbizonyosodni az ellenkezőjéről és ilyen alapon az is lehetne hazugság, amit én állítok magamról. De azért egy idő után már kezdett kellemetlenné válni, hogy mindig valami szuper veszélyes dolog történt vele, amiért nagyon aggódni kellett érte. Sohasem tettem neki szóvá, hogy nagyon vitathatónak találom mindazt, amit állított hosszú éveken keresztül magáról, szerintem ő teljesen abban a hitben volt, hogy mindent, de tényleg mindent elhiszek amit mond. Sőt azt sem, hogy nekem azért rendesen feltűnt, hogy ezek a beszélgetések mindig inkább róla szóltak, tehát alibiből azért rákérdezett, hogy mi újság velem, de érdemben nem lett megtárgyalva, mindig visszakanyarodtunk az ő sztorijához, sőt egy idő után már konkrétan figyelmen kívül hagyta ha mondtam valamit magamról, csak nyomta tovább a saját problémáit. Hozzá teszem, soha senki sem szenvedett annyit az egész büdös univerzumban mint ő, neki mindig sokkal rosszabb volt a helyzete, tehát mondhattam akármit, ő mindig áldozati szuperpozícióba helyezkedett. Ha csak egy pillanatra is szembesítettem valamivel, akkor azzal állt elő, hogy skizofrén-bipoláris-depressziós etc. zavarai vannak és egyébként sem tehet róla, hogy hogyan viselkedik, szégyelljem én magam, hogy egy beteg embert bántok. Igen, előhúzta a jól ismert áldozat kártyát, csak aki valóban beteg, az nem tudja hogy beteg. Ráadásul a legtöbb olyan ember aki mentális betegséggel lobbizik, érdekes, hogy csak akkor válik beteggé mikor a felelősséggel szembesítik és azt ő nem akarja felvállalni. Nekem viszont ezzel tele van a hócipőm már rendesen.
Eljutottam oda, hogy elkezdtem fenyegetve érezni magamat ebben a szituációban, így minden jót kívántam és elköszöntem, blokkolva a társalgást. Túl öreg vagyok már bohócnak az az igazság. Volt nagyon sok olyan ember az életemben, aki komfortosnak találta a szart amiben élt és egyáltalán esze ágában sem volt változtatni a körülményein, ebben az esetben meg benne kell hagyni őket, ha ennyire jó nekik. Nevezhetjük őket, Andikának, Ferikének, Istvánkának vagy akárkinek, de ezek valójában egy emberi minták és már találkoztunk velük mindannyian. 'Nem böki eléggé ahhoz, hogy változtasson rajta'-szokták mondani. Nehogymár lelkifurdalást érezzek azért, mert nekem perpillanat harmónikus az életem és sikeresen túljutottam a nehézségeimen, mert ez igenis komoly folyamat volt, nem a magas lovon ülök. De nem fogok se pénzt, se mást adni, főleg nem olyannak akit jószerivel nem is ismerek. Csak olyan ügyeket karolok fel, amiket személyesen közelről figyelek, de még azokat is nagyítóval vizsgálom, mert komolyan mondom, hogy tartok az emberektől, mert sohasem lehet tudni mi lakozik bennük.