[Várakozás]

Mindig várok valamit. Nincs olyan nap, hét, hónap és évszak, hogy ne valami őrült várakozás töltené ki.
Anno, mikor még "magányos" éveimet tengettem, egy sohasem nyugvó várakozás volt bennem a jövőt illetően. Mivel sokszor volt részem defektes kapcsolatokban, így folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon mi lesz pár év múlva, hol és kivel leszek, mikor lesz családom és legfőképpen én milyen leszek. Aztán a dolgos hétköznapokon, vagy a folyamatos munka napokon a pihenéssel kecsegtető szabadnapokat, majd, hogy újra menjek dolgozni. Sokszor nem is értettem miért, de valahogy mégis. Hiába tagadom szeretek emberek közt lenni. De csak amolyan csendes megfigyelőként, vagy hogy engem figyeljenek, mert a kapcsolat teremtés nem az én műfajom. Hiába vagyok kedves, vicces, ez sem elég sokszor és bármilyen ürüggyel képesek utálni. Mára meg csak a szűk baráti és családi körben érzem teljesnek magam és tudok kibontakozni. Marad a várakozás.
Várom a tavaszt, majd a nyarat. A telet nem. Hideg, szürke, hamar sötétedik. De a nyarat mindig. Nem értem én sem, hogy miért, vagy hogy pontosan mit várok benne, de úgy érzem ha eljön mindig más leszek. Megváltozok. Vagy, hogy csak jó dolgok történhetnek meg. Talán pont e miatt repül el hamar! Mert sajnos a szívem szakad bele, de mindig iszonyat hamar lesz vége.

Miért van az, hogy minden sokkal gyorsabban múlik el mióta öregebb lettem?
Miért érzem azt, hogy évről évre jobban romlik el a világ?

Mindenki ezt mondja. Ezt érzi, de senki sem tudja megválaszolni! Ettől függetlenül nem vagyok boldogtalan, csak másképp vagyok boldog. Nem érzem magam felnőttnek, nem is akarok az lenni. Egy nagy gyerek vagyok és az is maradok. Ezen nem kívánok változtatni. Az élet is ugyan olyan mint az óvoda játszó szobája, csak nagyobb.
Várom, hogy felnőjenek az emberek. Talán egyszer én is fel fogok. Vagy eljön az amit vártam.

*~