Állat vagyok ami enni kér Ember ami annyit ér mint egy magzat a méhben ami éppen elvetél Vak vagyok aki még így is mindent lát Engem is rabszolgák szültek rabszolgának Nincs mit vesztenem

 A hetemet sajnos az jellemezte, hogy dühös voltam, pedig nem éppen így képzeltem el a koncertet megelőző napjaimat. Sajnos egy sor olyan esemény zajlott le, ami belőlem nem éppen a pozitív oldalamat hozta napvilágra.
Általánosan jellemző rám egy fajta nihil, már ami a munkát illeti és az ott történő dolgokat, de van ami mellett már én sem tudok elmenni szó nélkül és fapofával. Sajnos szégyellem is magam, hogy már megint sikerült felültetni, mert végül kiderült, hogy A, egyáltalán nem olyan kis szegény és szerencsétlen mint ahogy azt előadja. Én meg a többiekre fújtam, hogy milyen szemetek, közben ő maga a báránybőrbe bújt farkas. Eleve rosszul vagyok attól, ha valaki csak színleli, hogy elesett, mert azoktól szívja el a figyelmet és a segítséget akiknek valóban szükségük lenne rá, és mert ebből egyenesen következik, hogy vissza is él a helyzetével. És nem csak mende monda volt, hogy nem csinál semmit, mert az egész 'műszakos' tevékenysége kimerült pár csatlakozó összehúzásában és, hogy egyik embert hívja fel telefonon a másik után. Nekünk szerencsénk van. Addig engedélyezett a készülékhasználat, amíg nem a facebookot pörgetjük, hanem zenét hallgatunk mondjuk, vagy bekapcsolunk egy filmet, de közben a kezünknek járnia kell. Meg lehet nézni az emaileket, lehet hívást fogadni és kezdeményezni is headsettről. Viszont a munka nem állhat meg. Nos, ez őt egy cseppet sem hatja meg és én attól tartok, hogy az lesz a vége, hogy az ő pofátlan magatartása miatt tőlünk is megvonja a főni majd ezt a lehetőséget. Az már csak hab a tortán hogy több az órabére és ezért negyed annyi feladata nincs és azokkal sem végez időre és ha szóvá tennénk, akkor még az van, hogy mert mi ne vele foglalkozzunk és még érezzem én szarul magam. Csak ez éppen velünk szemben nem fer. Az előző munkahelyemen sportot űztek abból, hogy felvették az összes csökkentett munkaképességűt, mert járt utánuk támogatás, és akadt közöttük olyan aki bőven úgy állt oda, hogy más is oda férjen, és míg rólunk a hetedik bőrt is lehúzták, ők elvoltak órákon keresztülés természetesen nekünk félre kellett nézni, miközben fele annyi volt az órabérünk.

Tudom, hogy tkp lefele váltottam, illetve anyagi értelemben, viszont az volt a fő szempont, hogy a gyerekeket meg tudjam oldani. A bölcsitől egészen az általános iskola 4.-ik osztályáig vagyok arra kárhoztatva, hogy (bagópénzért) rugalmas munkaidőben dolgozzak. Akinek volt vagy éppen van kisgyereke, tisztában van azzal, hogy ez a pár év milyen kemény és embert próbáló időszak. Rengetegszer betegek a közösség miatt, bármikor adódhat olyan helyzet, hogy el kell őket hozni és az intézménybe való be és ki szállítás is macera, mert a legtöbb reggel 7-8 között nyitja ki először kapuit és délután 5kor már be is zárja. Neked eközött kell megoldanod, hogy a gyerek oda jusson és vissza és járj is el dolgozni. Rendben, ezt helyre tettem magamban, az A.C. mindezen kritériumoknak megfelel, tényleg rugalmas a munkaidő, nem csesztetnek ha beteg a gyerek, és ha szeretnél szabit vagy akármit intézni, akkor elengednek, nem szívják a véredet, elég nyugodt is bent a légkör, nem eszi a főnök sem az életem, van hogy egész műszakban oda sem jönnek hozzám. Ki van adva mit kell csinálni, leülök és csinálom. Nincs dráma, nincs feszültség, ami, tekintve a magánéleti dolgaimat ajándék, mert sokszor olyan stresszes a gyerekek körül keletkező sok feladat hogy gyakorlatilag lazítani járok be. Viszont, és itt az a fránya viszont. Én sem szeretem ha hülyének néznek....Ráadásul szeretem amit csinálok, érdekel is és szeretnék jobban belemerülni. A rework az én vágyam. Filozófiám, hogy ami elromlik azt meg kell javítani, nem eldobni. Mindent eköré építek az életemben és a mindennapjaimban is, komolyan veszem a problémamegoldást. Forrasztani nagyon jó, de javítani, az az igazi tudás. És én szeretném ezt a tudást. Nekem nem hal kell, ne azt adjon, nekem hálóra lenne szükségem, hogy magam is tudjak halat fogni vele. Tanítson meg hálót szőni. Nyáron szó volt róla, hogy elküldenek egy IPC képzésre és én ennek hallatán konkrétan a fellegekben jártam, úgy éreztem végre megnyílik előttem a mennyek kapuja, javítós lesz belőlem, végre tanulhatok. Aztán teltek a hetek, majd a hónapok és semmi sem lett belőle, nem jött el a várva várt oktatás és én szörnyen csalódott voltam. Úgy éreztem át lettem verve. Illetve nem igen tudtam eldönteni, hogy ez most minek szól. Mondjuk, hogy engem nem tartanak alkalmasnak rá? Vagy valami más oka van? Mert próbáltam úgy felfogni, hogy nem személyes, hiszen ez is üzlet, a cégnek ez pénzbe kerül, de pont azzal tették személyessé, hogy végül azt sem mondták meg, hogy nem fog létrejönni. Sokkal több van bennem. És nagyon érdekel a rework, szeretném megtanulni, csak eddig bármi érdekelt, bármit szerettem csinálni, azt mindent elvettek tőlem és én csak némán tűrtem. Attól féltem, hogy ha szót emelek, akkor hátrányosan fog érinteni, a munkámat is elveszthetem. Most az egyszer nem szeretnék könnyen lemondani róla. Tudom, hogy semmit sem adnak ingyen, bár én kész vagyok kompromisszumokra, hiszen a betanulási idő egy hosszú folyamat, nem egy-két nap alatt szívja magába ezt a tudást az ember. A gyakorlat fontosabb mint maga a papír és ezen a gyakorlaton, illetve a türelmes megszerzésén áll vagy bukik az egész jövő. Akarom ezt és mindent el fogok követni, hogy sikerüljön megszereznem. Most az egyszer nem hagyom magam lerázni.