Tulajdonképpen

 Sokszor elgondolkodom, hogy használhatnám jobban is a szürkeállományom mielőtt valamilyen információt nyilvánossá teszek magamról az interneten, pedig már egy ideje elhatároztam, hogy levetkőzöm a paranoid gondolataimat a világgal szemben és nem élek a képzelt korlátaim között. De....az a fránya 'de', mindig ott rontja a levegőt.
Nekem már többször akadt dolgom beteges hazudozókkal és efölött értetlenkedve megyek már el, jószerivel maximum a barátnőmnek panaszkodom el a dolgot, hogy rohadtul nem tudom megérteni, hogy hogy a francba tudnak emberek komoly pofával hamis dolgokat állítani magukról. Most ezt nem a klasszikus értelemben vett hazudozásra értem, mert az általában azért történik, hogy az egyén saját bőrét úgymond mentse egy szituációban, hanem én most a hantázókról beszélek. Volt egy osztálytársam szakiskolában aki imádott a középpontban lenni, ezért rendszerint csinálta is a műsort ennek érdekében, mindig az ő melodramatikus párkapcsolatai körül forogtak az események, ki- mikor- és hol akarta éppen befűzni, vagy balhézott vele, természetesen ezeket csak az ő szájából hallottuk, soha egyetlen egyszer nem voltunk szemtanúi ilyen történéseknek, egy napon még azt is állította, hogy az exe úgy elverte az utcán előző este, hogy megrepedt a csípőcsontja és reggel az iskola előtt mondta nekem miközben ott állt előttem és cigarettázott, majd azt is előadta, hogy terhes, de a gyerek valahogy nem bújt elő belőle és abortuszra sem ment és nem, nem érezte a súlyát a hülyeségének egy pillanatig sem :D Én mindig is úgy gondoltam, hogy aki ennyit hazudozik és színezi az életét mások előtt, az biztosan azért teszi mert figyelemre van szüksége és egy bizonyos ideig ezzel szerintem nincs is gond, illetve akkor még elviselhető.
Nem vagyok abban biztos, hogy teljesen empata személyiségtípussal rendelkezem, mert mikor azt mondom, hogy szeretek segíteni, akkor ott van ugye az a 'de', lehet hogy arról van szó, hogy neeeem, annyira azért mégsem szeretek segíteni, illetve nem mindegy, hogy kinek és hogyan és milyen áron, mennyire fenyegeti a segítségnyújtás a saját és a családom szellemi és anyagi jólétét. Nem véletlenül önkénteskedünk menhelyen, mert sokkal inkább segítek állatoknak mint embereknek, mert az állatok nem fognak félrevezetni. Bennem ugyanis két állítás megy szemben egymással folyamatosan. A Krisztusi "Otthont az otthontalanoknak, ételt az éhezőknek, esélyt az esélyteleneknek" birkózik azzal, hogy "A bűnözők évezredek óta az emberek együttérzésén és jóhiszeműségén élősködnek". Szerintem azok akik csak elvárják a segítséget komolyan azt gondolják, hogy azok akik adják azokat, úgy dobálják egy üres és feneketlen lukba mintha nem fogyna el egy idő után és azt is csak azért teszik, mert micsoda örömet okoz, hát egy nagy francot. Csak akkor kérj segítséget ha élsz vele és nem vissza élsz. Én abban a pillanatban zárom el a segítségnyújtás csapját ha a másik fél minden lehetőségre magyarázkodni kezd, hogy az neki miért nem felel meg, ilyenkor felgyullad már bennem a vészlámpa, hogy az adott személy már többet akar mint kicsi útbaigazítás és ezt nem áll módomban megadni számára.
Még nagyon nagyon régen megismertem valakit, ez konkrétan az ősidőben volt, mikor még a kő is lágy volt, családom sem volt, mondhatni gyerek voltam. Elsőre nagyon szimpatikussá vált, bár, pár hétig csak leveleztünk. Úgy érzem hamar a bizalmamba férkőzött, mert végül eldőlt, hogy személyesen is találkozunk annak ellenére, hogy nagyon messze lakott tőlem. B- nevezzük így, mindig hajmeresztő dolgokat állított magáról és az életéről, amivel én tkp azért nem foglalkoztam különösképpen mert annyira közelebb akartam kerülni hozzá. Mindig úgy tettem mint aki teljes mértékben bizalmat szavaz és elhiszi amit állít magáról, hiszen ha azt nézem, nem tudtam megbizonyosodni az ellenkezőjéről és ilyen alapon az is lehetne hazugság, amit én állítok magamról. De azért egy idő után már kezdett kellemetlenné válni, hogy mindig valami szuper veszélyes dolog történt vele, amiért nagyon aggódni kellett érte. Sohasem tettem neki szóvá, hogy nagyon vitathatónak találom mindazt, amit állított hosszú éveken keresztül magáról, szerintem ő teljesen abban a hitben volt, hogy mindent, de tényleg mindent elhiszek amit mond. Sőt azt sem, hogy nekem azért rendesen feltűnt, hogy ezek a beszélgetések mindig inkább róla szóltak, tehát alibiből azért rákérdezett, hogy mi újság velem, de érdemben nem lett megtárgyalva, mindig visszakanyarodtunk az ő sztorijához, sőt egy idő után már konkrétan figyelmen kívül hagyta ha mondtam valamit magamról, csak nyomta tovább a saját problémáit. Hozzá teszem, soha senki sem szenvedett annyit az egész büdös univerzumban mint ő, neki mindig sokkal rosszabb volt a helyzete, tehát mondhattam akármit, ő mindig áldozati szuperpozícióba helyezkedett. Ha csak egy pillanatra is szembesítettem valamivel, akkor azzal állt elő, hogy skizofrén-bipoláris-depressziós etc. zavarai vannak és egyébként sem tehet róla, hogy hogyan viselkedik, szégyelljem én magam, hogy egy beteg embert bántok. Igen, előhúzta a jól ismert áldozat kártyát, csak aki valóban beteg, az nem tudja hogy beteg. Ráadásul a legtöbb olyan ember aki mentális betegséggel lobbizik, érdekes, hogy csak akkor válik beteggé mikor a felelősséggel szembesítik és azt ő nem akarja felvállalni. Nekem viszont ezzel tele van a hócipőm már rendesen.
Eljutottam oda, hogy elkezdtem fenyegetve érezni magamat ebben a szituációban, így minden jót kívántam és elköszöntem, blokkolva a társalgást. Túl öreg vagyok már bohócnak az az igazság. Volt nagyon sok olyan ember az életemben, aki komfortosnak találta a szart amiben élt és egyáltalán esze ágában sem volt változtatni a körülményein, ebben az esetben meg benne kell hagyni őket, ha ennyire jó nekik. Nevezhetjük őket, Andikának, Ferikének, Istvánkának vagy akárkinek, de ezek valójában egy emberi minták és már találkoztunk velük mindannyian. 'Nem böki eléggé ahhoz, hogy változtasson rajta'-szokták mondani. Nehogymár lelkifurdalást érezzek azért, mert nekem perpillanat harmónikus az életem és sikeresen túljutottam a nehézségeimen, mert ez igenis komoly folyamat volt, nem a magas lovon ülök. De nem fogok se pénzt, se mást adni, főleg nem olyannak akit jószerivel nem is ismerek. Csak olyan ügyeket karolok fel, amiket személyesen közelről figyelek, de még azokat is nagyítóval vizsgálom, mert komolyan mondom, hogy tartok az emberektől, mert sohasem lehet tudni mi lakozik bennük.