{*Álmodom*}

Életem legszebb pillanatait álmodozással töltöttem. Képtelen voltam teljesen átélni a helyzetet, pedig utólag vissza emlékezve sok olyan nap, óra és perc volt amit éber kómában tengettem.
Csak ott ácsingóztam a buszmegállóban és zene hallatán teljes extázisba estem. Minden nap megismétlődött. Csak előre vetítettem amit látni szerettem volna. Nem bírtam élni a helyzetekkel, vagy csak mai eszem gondolja ezt. De lehet, hogy tényleg tehetetlenül és menthetetlenül álmodtam az életemet, ahelyett, hogy éltem volna az álmomat. Pedig nem egyszer kínált nekem a sors felbecsülhetetlen értékeket. Emberek és érzelmek formájában egyaránt. Nem tudom. Már akkor is sokat őrlődtem saját magam által fel állított korlátaim miatt. Pedig annyira mámoros szabadság töltötte meg napjaimat. Szárnyaltam. Minden egyes pillanat közelebb vitt szívem által kijelölt ösvényhez.
Mondjuk annyira nem bánom. Mert tudatosan soha sem válhattam volna azzá aki ma vagyok. Csak annyiszor vissza szerettem volna már forgatni az idő rozsdás kerekét, hogy újra és újra át éljem azokat a pillanatokat amik, pótolhatatlan érzést hagytak bennem.
Még most is simogat a hajnali fény és cirógat az esti szellő. A szememmel látom, de az eszemmel nem fogom fel. A fűszálak csodálatos türkiz színben csillogtak a hold alatt. Éreztem valami más. Minden egyes felhőt láttam elsuhanni az égbolton és bőrömön éreztem az energiát. Annyira felvillanyozott, hogy elvesztettem maradék ön kontrollomat. Azóta sem kaptam vissza, minden egyes álmom abba az állapotba vezet vissza. Bár már bontogatom szárnyaimat új életemben, de még hosszú hónapokig el fog tartani míg értékelni tudom helyzetemet. Aztán egy szintén hideg és nyirkos téli estén arra döbbenhetek rá, hogy ismét át aludtam egy pótolhatatlan időszakot. Sirathatom, de sohasem jön vissza az az egy felhőcske a hold előtt egy nyári estén. *~