{*Bársony érintés*}

~*Az ősz jött,
és elvitt téged.
Soha nem számítottam arra, hogy maradsz.
Fekete könnyek esnek,
A hideg esőben.

Egy éjjel felébredtem,
A legsötétebb álomban,
És egy, csinos szellem suttogott nekem.
Csak egy csepp…
És neked fogom adni az örökkévalóságot!

Próbálj rám nézni,
Mond el mit látsz!
Hagyd, hogy a fantázia, valósággá váljon!
Amikor az éjszaka hív,
Sikítsunk Kedvesem!

Eltemettem a szívemet,
A legmélyebb tengerekbe.
De a hideg vérem forrni kezd,
Mikor a piros hold felkel,
Felettünk.

Soha nem hittem azt, hogy megint találkozni fogunk.
És minden újra elkezdődik!
Érints meg gyengéden, adj egy Csókot.
A Halál Csókját!

Rád nézek!
sZerelmet keresek!
Soha sem volt elég,
Még mikor elbuktam, sem!*~

Sokat merengek a múlton. Tudom nem kellene. Csak még most is rabul ejt a rég idők erős, rám zúduló színei. Valahogy akkor minden más volt. Sokkal erősebben fújta a szél a hajamat és sokkal szebbnek láttam az égen elsuhanó felhőket.
Bár régebben minden más volt és mindenki ezt érzi ha vissza tekint. De valahogy a napok megfakultak és már észre sem veszed ha el telik egy hónap. Minden egy szem pillantás alatt tűnik el az olvasztó tégelyben. Szemem láttára esett szét, az oly biztosnak hitt világom és azóta is próbálom újjá építeni. Persze most már el sem tudnám képzelni az életemet másként, de én is legyengülök még a lágy zongora szó hallatán és erősen súlyt le a szívemre egy egy le nyomott C billentyű. Össze rezzenek és újra át élem hibáimat, megbocsájthatatlan tetteimet. Amiket már az érintettek lehet el is feledtek, de én még mai napig képes vagyok ostorozni magamat.
Egy csendes kis pillangóvá változnék ha tehetném és messzire repülnék. De csak ideig óráig, míg az agyamban lévő, húsomat rágcsáló káosz önmagától el nem vonul. Van, amikor teljes lehetetlenség rendet vágni szellemi ruhás szekrényemben. Egy vége láthatatlan szenvedés sorozat veszi kezdetét, mint egy unalmas tragédia film. Úgy érzem a lábam alatt halvány zöldre fakult fű lassan szerte foszlik és én csak lógatom a semmibe.
Kisebb enyhülés formájában pislog felém az asztalom sarkában megbújó gyertyácskám. Lassan rászánom magamat, hogy lefeküdjek aludni és befejezzem a vezeklést. Megnyugtat a tudat és a látvány, hogy egy picike manócska álmodja ártatlan álmait szobámban lévő kiságyában. Jó oda bújni ahhoz akit szeretsz. Együtt bármire képesek lehetünk.




Örökké akarok élni!*~