Wish that you were here all alone

Vannak azok a napok, amikor mindentől rosszul szoktam érezni magam, szó szerint minden és mindenki idegesít és úgy érzem akármit teszek nem tudok ettől a fojtogató érzéstől szabadulni. Ilyenkor még képes vagyok rá is pakolni erre a nyomorra pár lapáttal, erre szerintem külön önsanyargatós skillt fejlesztettem az évek során.

Ülök a szobában és arra gondolok, de régen minden jobb volt, ezt ki kellene írni magamból és akkor úgy vagyok vele, hogy a világért sem szeretném ha ezt mások megtudnák, mintha nekem csak jó napjaim lennének, de ez tudom hülyeség, meg tettem egy olyan ön-fogadalmat, hogy ó, én nem fogok személyes posztokat írni, pedig néha jól esne, sőt rám is férne talán.
Ez az irritatív(nem tudok jobb szót rá) állapot sajnos most régóta rajtam van és arra jutottam, hogy valószínűleg az lehet a gond, hogy nyomaszt a tény hamarosan megyek vissza alkalmazásba dolgozni. Nem a munkával van bajom, dolgozni kifejezetten szeretek, illetve még a teljesítéssel sincsenek gondjaim, ha kell hát kell. Itt leginkább arról van szó, hogy alapjaiban véve sem szeretem az embereket és mióta nem vagyok hivatalosan állományban, el is szoktam tőlük, mert jó ideje csak a családom, a szűk baráti köröm tették ki a körülöttem mozgó embereket és most azt érzem nagyon nehéz lesz visszaszokni a nyüzsgésbe. Pedig nem tétlenkedtem ebben a két évben sem, a család mellett vállalkozni kezdtünk párommal és jártam ki dolgozni, igaz válogatott emberekhez. Kicsit most úgy érzem, sőt durva ezt kimondani, de félek. Félek az új helyzetektől, hogy nem fogom tudni kezelni az embereket, a kellemetlenkedő kérdéseiket, hogy befurakodnak a fejembe, pedig én ezt nem szeretném. Bele voltam kényelmesedve abba, hogy csak olyan helyzetekbe voltam, amiket akartam.
Eleve megvisel a dolog, hogy az elmúlt 3 évben tényleg minden megváltozott és ennek is időt kellett adnom, hogy meg tudjam szokni. Borzalmasan frusztrált, hogy miután megismerkedtünk párommal, alig tudtuk gondtalanul élvezni a kapcsolatunkat, máris ránk pakolták a járványos hisztériát. Én emiatt nagyon sokat depóztam magamban, mert nem éppen így képzeltem el az első közös hónapjainkat. Azon csodálkoztam, hogy Dani ennyire jól kezelte a szituációt és a kiborulásaimat. Nem mehettünk oda ahova akartunk, nem csinálhattuk azt amihez kedvünk volt. 2020ban az utolsó koncertünk januárban lement és szó szerint be voltunk zárva. Ha vissza gondolok az elejére, ott még minden a régi volt és egy csettintésre változott meg és én mai napig hiányolom az egészet. Kérem vissza a régi életemet! :( Sőt, életünket. Úgy érzem elvették tőlem azt is, hogy a terhességet és mindent ami ezzel kapcsolatos, meg tudjak nyugodtan élni. Mert nekem a gyökér pandémáis lezárások alatt kellett szülnöm és ez hatalmas streszt rakott rám, folyamatosan összehasonlítgattam magamban a dolgokat és arra gondoltam, hogy Dani egy UH-n sem lehetett bent velem, csak képen láthatta a lányunkat végig a 9 hónap alatt. Minden vizsgálatra egyedül mentem, ahol rengeteg bunkó és kellemetlen emberrel kellett szóba állnom, ráadásul én ezt a terhességet amúgy sem viseltem jól, sokat voltam rosszul, volt amikor aludni sem tudtam és az első harmadot veszélyeztetettként végig is kellett feküdnöm. Aztán a végső kiakadásom a 2 napos kórházi ottlétem alatt volt, mikor szó szerint senki se jöhetett be hozzánk. Az ellenségeimnek sem kívánom azt érzést ami akkor kerített hatalmába. Aztán meg csodálkoztak, hogy mikor kiadták a zárónkat és szabályosan kirepültem onnan a bébihordóval a kezemben, pedig járni is alig bírtam. Olyan beteg voltam napokig, hogy mindenki aggódni kezdett a családban, de végül anyukám fölém hajolt és közölte, hogy ha nem leszek jobban, vissza kell mennem a kórházba. És ezen a ponton úgy megijedtem, hogy inkább jobban lettem :D Megmondtam, hogy én, oda, abba a pusztulat retkes kórházba a sok gyökér közé ugyan vissza nem megyek, inkább hagyjatok itt elkárhozni!
Persze aztán adom a keményet, hogy, ó piskóta volt, meg hát kibírom, meg végülis mindenért kárpótolt a kislányunk, de szembe kell néznem azzal, hogy rajtunk kívülálló okok miatt mai napig cipelem ezeket a dolgokat és sajnálom az elvesztegetett időt, meg hogy olyanná formált amilyen nem akartam lenni, akár ott, abban a pillanatban. Mert én speciel rettenetesen rosszul viselem ha valami nem úgy történik ahogy én akartam és ezzel most küzdök is rendesen. Mélyen nyomot hagy mindenen. Helyzetek, emberek, hogy nem éppen úgy viselkedtem ahogy kellett volna és emiatt is szorongok és attól tartok ez sem visz valami jó irányba. Néha már azt sem tudom holnap mi fog történni, mert mindenhonnan csak a rossz hírek jönnek, mindenki egyre ingerlékenyebb, teljesen kiszámíthatatlanná vált a világ. Arra gondolok, hogy bezzeg régen mennyivel egyszerűbb volt minden. Vagy csak én foglalkoztam kevesebb dologgal, kisebb körben. És most sajnálom, hogy már nem így van.

Volt az életemnek egy nagyon, mondjuk úgy érdekes időszaka mikor kiléphettem egy időre abból a megszokott rutinból amiben éltem. Egy teljesen más perspektívából szemléltem mindent és nem mondom 50%ban jóhatással volt rám a dolog. Kicsit lazább lettem, sokkal könnyebben ugrottam új helyzetekbe és próbáltam dolgokat, de akkoriban annyira hatása alatt álltam mindennek, hogy nekem komoly terápiát jelentett feldolgozni mindent ami akkor történt velem. Lehet másoknak ez könnyen megy, nekem nem nincs ilyen szerencsém.
Most is, ahogy itt ülök, fortyogok. Elegem van az egészből, mindenből és mindenkiből. A tetves kamu járványból, hogy szánakoznom kellene a háborún és sajnálni az embereket, a sok baromságból, az ijesztgetésből, hogy még azt is meg akarják mondani, hogy mit gondoljak, már fáj az egésztől a fejem.